A bronxi középiskolában elhagytam kiváló minőségű pulóverem, és kb. 50 dollárt, ezért elhatároztam, az aluljáróban fogok pénzt keresni szájharmonikázással. Tizenöt évesen kerültem ki az USA-ba diákcsereprogram keretében, öt másik magyar iskolatársammal. Úgy tudom, a kommunizmus alatt ez volt az első hivatalos középiskolai ösztöndíjprogram az Államokba.
New York metróaluljárója
Akkor természetesnek tűnt, hogy a New York-i metróaluljáróban a pénzgyűjtéshez leteszem magam előtt a földre az akkor divatos szürke orkánhátizsákot, előveszem az akkor egyetlen Marine Band márkájú harmonikát, és a falnak támaszkodva elkezdek játszani, anélkül hogy három számnál többet tudnék. Magamban azt gondoltam, hogy ha művészetem miatt nem is, legalább a mutatvány koldulásfaktorából kifolyólag dobálnak némi aprópénzt a délután négy körüli átszállók. Bedobok néhány tízcentest és egy negyeddollárost kedvcsinálónak, de semmi. Rám se néznek. Azóta sem tudom, hogy ez legális volt-e (koldulás), és hogy vajon mázlim volt-e, amiért nem hívtak rám biztonsági őrt vagy rendőrt.
Szerencsesorozatom tovább folytatódott a metróvonalak közötti átszállások alatt. Mint akkor naponta sportoló, nyáron lebarnult srácot, gyakran megtaláltak 160 centis, köpcös, bajuszos férfiak. Egyikük lelkesen meg akarta nekem mutatni, merre menjek a Lexington Avenue felé, majd a végén, mint megtudtam, Maurice, kézfogás közben középső ujjával megcirógatta a tenyerem. Gyorsan elköszöntem.
Újabb jelentkező...
Egy másik napon kitartóbb volt hozzá hasonló, pocakos testalkatú vetélytársa, és sokáig mellettem lépdelt, lelkesen érdeklődve, melyik uszodába járok. A tízperces séta alatt sehogyan sem tudtam kifogást találni egy hirtelen irányváltoztatáshoz, de tudtam, hogy amint elérem a YMCA épületét, saját mágneskártyával be tudok majd menni edzésre, ő pedig nem.
Az uszodaöltözőben...
Bent megkönnyebbülve szedtem elő a számzáras lakatot a hátizsákból, hogy az öltözőszekrénybe pakolhassak minden holmit, amikor Dennis – mert ő is bemutatkozott – mosolyogva lépett be hozzám az öltözőtérbe. Túlzás lenne mondani, hogy megkönnyebbültem. Valahogy fürdőruhára öltöztem, miközben ő egy üres szekrénybe sietve dobálta be ruháit egyesével, majd a végén fehér alsónadrágban jelezte, hogy ő is készen áll velem a zuhanyzók felé indulni. A zuhanyzást eleve ki akartam hagyni, de ő barátságosan hivogatott a csempézett sarok felé. - Could we do something? – kérdezte. - Could we do something together? – ismételte. - No, and we are not going to! – válaszoltam, minden bizonnyal csalódást okozva.
Akkor még kevés irodalmat olvastam, azóta viszont felfedezni vélek néhány Holden Caulfield-i (Zabehegyező) vonást a történtekben.
(Fotó: Fortepan)
