A fantasy és a science fiction a 70-es évek közepére már a rockzene világába is beférkőzött. Számos produkció vált képessé komplex képzeleti és tematikus világokat megjeleníteni. Az ehhez műfajilag amúgy is passzoló progresszív rockzenekarok hosszú zenei betétei miatt is motiváltak voltak színpadi elemeket, díszleteket, fényjátékot elővezetni a turnékon. Az akkor még a lemezeladások szolgálatába állított stadionturnék évről évre kiszolgálták az olyan concept-albumok tartalomvilágát és vizualitását, mint a Yes Topographic Oceans (’73), a Genesis Wind and Wuthering (’77) vagy szinte bármelyik Pink Floyd album.
Fontos persze megemlíteni az ekkorra már a zeneiparra is rászabadított lézertechnikát és szintetizátorokat, amelyeket egyre többen szintén előszeretettel felvonultattak.
A külföldi nagy bandák közül elsőre talán beugorhat a Pink Floyd On the Run dala (Dark Side of the Moon, 1973) vagy Rick Wakeman Myths and Legends of King Arthur and Knights of the Round Table albumának (1975) nyitószáma.
Minderről nem maradhatott le a hazai rockzenei élvonal sem, és meglepő módon, az akkorra csúcsra futott Omega tematikus albumain épp azokat a szintetizátor-hangszíneket és hangfestő elemeket használta, amelyek akkor a nyugati világban is hódítottak. Az angolul is megjelenő Időrabló (Timerobber, Omega 7, 1977), és Gammapolis (azonos angol cím, Omega 9, 1979) nagyon hűen adják vissza az akkori Pink Floyd, esetleg King Crimson érzésvilágát. Különösen a szintetizátorok hódításával robbant be a „space rock”, amelyet a budapesti Planetárium műsorkínálata is éveken keresztül meglovagolt. A színpadi lézer valamint a fények sokaságával megvilágított szárazjég a 70-es években lenyűgözte az Omega-koncertekre Németországban belépőt vásároló közönséget a határ és a Berlini Fal mindkét oldalán.
Az Omegát akkor és azóta is kritizálják színpadias hatásvadászat és mindehhez szerényebb hangszeres-zenei képességei miatt a 70-80-as években.
Ezért is fontos itt rátérni az időszak újabb, később érkező csapataira, akik – az Omegától eltérően – már a kezdetektől a nyugati progresszív rock nagyjain: az ELP-en, a Genesisen és a King Crimsonon nevelkedtek, komolyabb klasszikus zenei képzettséget tudva maguk mögött. A magyar V73 (későbbi V’n Moto Rock), az East és a Solaris mind szinte tökéletességig megközelítették a legnagyobb kompozíciókat: Yes – Close to the Edge, King Crimson – I-II. album, ELP – Tarkus, eredeti szerzeményekkel.
Itt különösen a Solaris zenei és hangszeres világát emelem ki, akik első, megérdemelten nagyon sikeres albumuk után hat évig nem juthattak újabb hungarotonos stúdiólehetőséghez, bár lemezük kiválóan fogyott instrumentális, progresszív rock mércével. A szintén sci-fi témát feldolgozó Marsbéli Krónikák (1984) után csak a popzenében Napoleon Boulevard-ként eltöltött néhány év után vehették fel a Solaris 1990 lemezt. E második kiadvány egyik 1980-as hangfelvétele kerülhetet kamerás rögzítésre 1990-ben , már eltérő zenekari felállásban.