Harminc körüli, csapzott külsejű férfiak gyülekeznek az egyik poros budai utca presszójában 1982 körül. Főleg egyesével érkeznek meg, a kocsikulcsokat zsebre vágva vagy azt khaki vászonkabátjuk zsebébe csúsztatva úgy, hogy kilóg a slusszkulcs karikájához rögzített menyétfarok. Páran már a kerek műmárvány asztal körül ülnek, előttük többnyire üveges Pepsi-kóla, esetleg Traubi. Valaki éppen az üveg hamutartóba pöcköl egy csikket, valaki a szék mellett, lent tartja az égő cigit ujjai között. Ha folyik is megbeszélés, az is elég nyersen, a szavakat nem megválogatva, kritikusan:
- Bazmeg, ha nem érünk le időben, megmondom a Ferinek, hogy legközelebb ő fizeti, amit elbukunk a gázsin!
Míg mások esetleg:
- Mondtam a roadoknak, hogy pakolják be a gitárokat is. Nem tudok mindent elhozni a Ladával!
Újabb két-három alak érkezik meg; valaki keménytokban gitárt cipelve, valaki csak egyszerűen farmeröltözetben. A fésületlen, vállig érő hajak mellé némelyek orra alatt bajusz és valamennyi borosta. A hangulaton érződik, hogy lassan mindenki megérkezett, és nemsokára indulnának. Valaki kikér egy számlát. A szintén harmincas, megviselt pincérnő fekete szoknyában, fehér blúzban, köténybe csúsztatott pénztárcával és jegyzetblokkal lép az asztalhoz, hogy ceruzával adja össze a megvásárolt üdítőket, cigit és egy ropit. Páran fölállnak, köztük egy-egy fiatal nő is.
Kint a járda mellett újabb autó áll meg. A sofőr oldaláról egy szintén farmeros, alacsonyabb fickó siet át a másik oldalra, hogy ott ajtót nyisson.
A társaságot nem lepi meg a jelenet: a farmeros kinyitja a Lada ajtaját és az első ülésről testes, nagyhasú figura teszi ki egyik lábát az autóból, majd egész testével oldalirányba fordul. A tornacipős láb után egy mankó jelenik meg az autó belsejéből.
A mankóra támaszkodva, valamennyi erőfeszítéssel föláll, majd egyetlen lábát használva, bicegve pár lépést tesz a bejárat felé.
- Szevasztok, gyerekek! - hallják a jellegzetesen tagolt, valahol az arcüregben képzett beszédhangot, - Na, mi van? Mehet a balhé?
- Bill, nem iszol te is egy kólát?
- Inkább vigyük magunkkal a Barkasba; ott eliszogatom.
Ezzel a társaság meg is indul az akkor használatos mikrobusz felé, amelyet szintén a presszó előtt parkoltak le. Nagyjából egyesével beülnek, a mankós ember megy előre, a sofőr mellé.
A Barkas elindul a kora őszi, száraz budapesti utcákon. Utasai — farmeros, hosszú hajú férfiak — többnyire kifele bámulnak, közben cigiznek.
- Ezt a csajt láttam már valahol, bazmeg – mondja a bajuszos, száját beszédhiba miatt kissé fölhúzva az utolsó szó ’z’-hangjánál.
- Nem mondod! – teszi hozzá vigyorogva a sofőr – Legalább szép emlék?
Mindenki röhög. Folytatódik a megszokott vergődés a városi forgalomban. Az ablakok lehúzva, kifelé hamuznak.
- Hülye, régen itt próbáltunk. Akkor játszott velünk a Tamás, de nem tudta eljátszani a Who-szám elejét a béna!
Igazából senki sem bánja ezt a nagyjából félórás holtidőt, amikor még van látnivaló a városi utcákon, hiszen ez kicsit fölkészülés is az esti koncertre, amelyhez alkalmas figyelemelterelő az utcák forgalma. Egyfajta lelki zsilip. Nem sokkal utána már a kétsávos mezőszagú országutakon haladnak majd Szolnok felé, ami az esti koncert színhelye. A mikrobuszban elöl beépített kazettásmagnó, amin többnyire az szól, ami a zenekarvezető mindenkori kedvence. A többiek jó, ha kussolnak zeneügyben. A beszélgetés persze kivehető a középhangos Eric Clapton-számok fölött.
A mankós ember először hátra pislant, alszanak-e a többiek. Jól látja, mindenki ébren, tűnődve figyel kifele az ablakon.
- Gyerekek, annyira sajnálom ezt a Rókát! – kezdi őszinte, együttérző hangon.
Rövid szünetet tart.
- A városban látom ezeket a CACIB-plakátokat.
- Mik azok a CACIB-plakátok, Bill?
- Idén is rendeznek kutyaszépségversenyt, de nem akarom a Rókát bántani.
Mindenki röhögni kezd, hiszen tudják, a két tag között évek óta folyik az élcelődés a mindkettőjük által büszkén tartott németjuhász-kutyák körül. Bill folytatja:
- Tudod, Róka, nem akarlak megbántani, de nem minden kutya indulhat el a szervezet szépségversenyén.
Róka nem nagyon veszi poénra, mert imádja sajátját:
- Bazmeg, én azért a te kutyádat se nevezném!
- Sajnállak, Rókica! Biztos nehéz együtt élni az állandó kudarccal.
- Hallod, bazmeg, az én kutyám törzskönyvezett! – folytatódik az adok-kapok, amíg az a többiek számára is érdekes. Bill, tökéletesen ráérez, mikorra kell a heccelődést időzíteni a kétórás szolnoki úton, mindenki nagy örömére.
Szolnokra érve egyre sűrűsödik a tömeg. Csapzott, félhosszú hajú fiatal srácok, farmeros lányok pólóban, farmerdzsekiben, egyszerűen levágott hajjal. Itt-ott egy-egy roma fiú ujjatlan pólóban, melyen Motörhead- vagy KISS-felirat.
Többnyire kemény csávók; legtöbben rágóznak, jobbkézben cigi, másikban sör. A mikrobusz hallatán először kelletlenül hátranéznek, hiszen mindenki a városi úttesten gyalogol, majd látva, hogy az rockzenekart szállít, mosolyogva félreállnak, és a busz utasait bíztató kiáltásaik a most már fölhúzott ablakokon át is jól hallhatóak:
- Jók vagytok, gyerekek!
- Bill a király!
- Gyertek majd úszni a tóba!
Valaki gyorsan fölhúzza ingujját:
- Laci, légyszi ide egy aláírást!
A zenekar magára félig komolyságot, félig közönyt erőltetve persze mosolyog a jókedvű fogadtatáson. Remélik, a fellépők közül igazából mindenki őket szereti legjobban. A mikrobusz lépésben halad.
Szinte ugyanaz a forgatókönyv: folyamatosan áradó tömeg, félvállra vetett farmerdzsekik, néhány, már délután is tántorgó részeg fiatal.
Talán egy perc múlva szőkére festett, furcsa, bibircsókos arcú, harmincas nő lép egyenesen a Barkas elé:
- Hú-hú! – integet sipítva – Sziasztok! Már vártalak titeket!
Mosolyát talán éppen a terjengősség miatt nehéz őszintén viszonozni. Rossz alakjára alul feszes farmernadrág húzva, fölül farmerdzseki, amely alatt világoskék top feszül két nagy mellén.
A zenekar ennek ellenére megrémül.
- Állj, gyerekek, rükverc! – a sofőr rátapos a fékre. Bill legelöl kicsit előre bukik. A zenekar minden más tagja hirtelen az ülés mögé bújik, mintha rendőri igazoltatás elől próbálnának elrejtőzni.
- Tűnés! Menjünk a sorompó felé! Ildit nem bírom a koncertig elviselni!
Ezzel rá is térnek a térképek és utcatáblák valóságában kényszerű bolyongásra az útszéli árkok és hátsó strandbejáratok útvesztőjében. Megérkezés és lepakolás után itt is kirendelhetik a Pepsit és az üveges Kőbányaikat.
Bill ilyenkor a strand napernyői alól kölcsönvett széken ül, kezét mankóján pihenteti, beszélget valakivel. Belső világ, nagyszerű hangulat!
A rendőrök passzív jelenléte mellett olyan órák ezek, amikor mindenki ki tud szakadni a késői Kádár-rendszer unalmas hétköznapjaiból, a Gyöngyös-környéki mezőgazdasági szakkollégiumokból, az esztergályos szakiskolákból. A két-három órás rázás a kőkemény rock ’n’ rollra (a rendőrökön és ügyelőkön) kívül mindenkit éteri magasságokba emel. A vad őrjöngés az első sorokban, a többszöri ráadás, a fejgép reflektorfénye, a visító gitárszólók és a részegen tántorgó tizenévesek a koncert utáni sötétségben mindennél felszabadítóbban hatnak! A modern nyugati ingerektől akkor még nagyban elzárt vidéki Magyarországon, olyan karlövést kap mindenki az ismert számok hangerejéből és a hangfalakból nekik bömbölő refrénekből, amilyet csak lehet!
Bill is ennek a sorozatos, éveken át tartó katarzisnak, ismétlődő eksztázisnak volt egyik meghatározó szereplője! Köszönjük ezt az öt évtizedet, köszönjük a kitartást!